bíróságok Kézdivásárhelyen

A bíráskodás a középkori Kézdivásárhelyen, illetve →Kézdiszéken a székely igazságszolgáltatás hagyományos rendje, illetve az erdélyi városok történeti sajátosságai szerint történt. A székek kialakulását követően az első, igazságszolgáltatási szerepkört betöltő tisztség, amelyről tudomásunk van: a székbírói (iudex terrestris, első említése 1381-ben), akinek feladatkörében még nem váltak szét a közigazgatási és bíráskodási funkciók. A bíráskodás közvetlen megvalósítása érdekében esküdt bírótársakat (iurati assesores), székülőket és széktartókat választottak, szám szerint tizenkettőt, akiknek a megválasztása egy évre szólt. Ezeket az esküdteket a szék közgyűlése választotta meg. A széki bíráskodáson általában jelen volt a királybíró (iudex regius) is, aki azonban nem választott tisztségviselő volt, hanem a király küldötte, kinek feladata az ítélkezés ellenőrzése volt. Fellebbezni a székely ispánhoz, illetve Udvarhely székhez mint főszékhez lehetett.

A fontosabb ügyekben maga a székely ispán ítélkezett, aki minden évben székenként egy 15 napos bírói közgyűlést hirdetett meg. A székely igazságszolgáltatás – ahogy e tisztségviselők gyakorolták – általában azonban nem volt helyhez és időponthoz egyértelműen kötött aktus.

A kézdivásárhelyi bíráskodás minden bizonnyal ebben a székely szokásjogi kontextusban vette kezdetét. A város saját, külön igazságszolgáltatási jogkörének a kialakulása pedig Zsigmond király 1427-es iratában (lásd →Torjavására) jelent meg először, melyben Kézdivásárhely oppidumként kap említést. A későbbi uralkodói és erdélyi fejedelmi rendelkezések megerősítették ezt, és ezek szerint Kézdivásárhely judiciaria potestas-szal volt felruházva; választott tisztjei által kormányoztatott; és bírái által maguk a város polgárai ítéltek, intézték pereiket első fokon; a város törvényszékétől a fellebbezés pedig egyenesen a királyi udvarhoz vagy a vajdához történhetett.

Kézdivásárhely bírójára és esküdtjeire található utalás János Zsigmond 1562. június 28-i, Segesváron kelt levelében, melyben hivatalosan is megerősíti Kézdivásárhely (Kyzdy Wasarhel) néven a várost (lásd → Kézdivásárhely történeti kronológiája). 1606. június 10-én Gyulafehérvárott kelt levelével Báthory Gábor bővíti a kézdivásárhelyi bíró jogkörét, hogy esküdteivel egyetemben a bűnügyekben ők járjanak el, ítéljenek, és Háromszék kapitányai által a gonosztevők üldözésére kiküldött nyomozók ezért a városba be ne léphessenek.

1764 után Erdély Habsburg katonai kormányzata a bíráskodás tekintetében is korlátozta Kézdivásárhely önkormányzását.

A katonai kormányzat a fegyvert viselő – határőrizeti kötelezettséggel rendelkező – kézdivásárhelyieket kivonta a városi tanács bírói illetékessége alól; a városnak fegyverviselésre kényszerített lakóit lassanként a saját katonai hatósága alá vonta. A városi tanácsnak (mely 1 főbíróból, 1 főjegyzőből és 6 tanácsosból állt), nem kis utánjárásába került, míg jogainak és hatáskörének csak egy kis részét is visszaszerezhette. 1825-ben (5091 sz. alatt) és 1826-ban (5555 sz. alatt) katonai kormányzati rendelkezéseket bocsátottak ki, melyek értelmében ítéletet Kézdivásárhely csakis a fekvő jószágok és kevés számú nem-katona egyén vagyona és személye felett hozhatott.

Az erdélyi császári-királyi katonai kormányzóság kezdte kiépíteni a saját igazságszolgáltatását. Már 1780-ban a kézdivásárhelyi 2. határőrezrednél egy külön Gericht – bíróság – működött. Tehát a katonai kormányzat törvényszéki hatáskörrel volt felruházva. A perek a század előtt kezdődtek, s az ezred törvényszékéhez lehetett fellebbezni, ahol egy auditor osztrák törvények szerint ítélt.

Az abszolutizmus évei alatt Bécs újjászervezte katonai közigazgatását Erdélyben. Ez hat, katonai parancsnok alá rendelt nagy közigazgatási területet jelentett, amelyek körzetekre és alkörzetekre oszlottak. Az 1850-54 között érvényben levő rendszerben Háromszék egy sepsiszentgyörgyi kerülethez tartozott (Sepsiszentgyörgy központtal) és négy alkerületre tagolódott Gidófalva, Kézdivásárhely, Nagyborosnyó és Nagyajta központtal. A katonai kormányzat kiépítette saját bírósági rendszerét a katonai kerületekben. Ennek keretében, 1851-ben úgynevezett „kitett” bíróságokat hoztak létre; így jött létre a sepsiszentgyörgyi kerület bíróságának „kitett” bírósága – albírósága – Kézdivásárhelyen.

1867 után, a kiegyezés szabta közjogi keretek között elkezdődött a modern bírósági szervezetrendszer kialakítása. Ennek első jele a polgári törvénykezési rendtartás tárgyában hozott 1868. évi LIV. törvény volt, amely radikálisan átalakította a korábbi bírósági rendszert, ezen belül a felsőbíróságok szervezetrendszerét is.

Az ennek megfelelő bírósági szervezetrendszert az 1871. évi XXXI. és XXXII. törvénycikkek szabták meg. Kialakultak e rendszerben az igazságszolgáltatás szintjei. A kisebb vagyoni értékű polgári perekben és kisebb bűnügyekben a járásbíróságok ítélkeztek, ahonnan első fokon a törvényszékekhez, másodfokon pedig az ítélőtáblákhoz lehetett fellebbezni, amelyek kizárólag fellebbviteli fórumok voltak. A bírósági szervezet csúcsán a Budapesten székelő, országos hatáskörű Királyi Kúria állt. Az 1871-es törvénycikk 102-ben határozta meg a törvényszékek számát, az alájuk tartozó járásbíróságokét pedig 360-ban. Azonban ezeknek székhelyét és területi hatáskörét a dualizmus korszakában sokat változtatták, ugyanis az első törvényszékeket még az új területi közigazgatási rendszer (az 1876-os vármegyerendszer) előtt kijelölték, és a területi illetékesség meghatározásában az igazságügyi minisztériumnak volt hatásköre.

Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy még Háromszék vármegye hivatalos megalakulása előtt, 1872. január 1-től törvényszéket és járásbíróságot kapott. A kézdivásárhelyi törvényszék két járásbíróságnak volt fellebbviteli fóruma, ezek: 1. a kézdivásárhelyi járásbíróság, 2. a kovásznai járásbíróság. A sepsiszentgyörgyi törvényszékhez a sepsiszentgyörgyi és a baróti járásbíróság tartozott. 1875-ben azonban takarékossági okokból megszűntették a sepsiszentgyörgyi törvényszéket, és ekkor a kézdivásárhelyi törvényszékhez négy járásbíróság került: a kézdivásárhelyi, a kovásznai, a sepsiszentgyörgyi és a nagyajtai járásbíróság (amely 1878 júliusában jött létre a baróti járásbíróság megszűnésével). A kézdivásárhelyi törvényszékről a marosvásárhelyi táblabírósághoz lehetett fellebbezni. (A marosvásárhelyi ítélőtáblához Kézdivásárhely törvényszéke mellett még Brassó, Erzsébetváros, Marosvásárhely, Székelyudvarhely és Csíkszereda törvényszékeiről lehetett folyamodni.)

A sepsiszentgyörgyi törvényszék megszüntetése Kézdivásárhely javára hosszas vetélkedést eredményezett Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy között. Sepsiszentgyörgy csak az 1876-os rendezéssel lett hivatalosan is megyeszékhely, de a szentgyörgyiek már 1875 augusztusában népgyűlésen tiltakoztak a törvényszék kézdivásárhelyi székhelye ellen.

Később a megalakult vármegye vezetősége, valamint a megye országgyűlési képviselői is lobbiztak Sepsiszentgyörgy érdekében, de csak 1913-ban sikerült elérniük a törvényszék áthelyezést. A kérdés azonban ebben az időszakban elég sűrűn volt a napirenden. Az egyik emlékezetes sajtóvitában (Magyarország, 1910. augusztus 14, Székely Nép, 1910. aug. 10.) →Szabó Jenő református lelkész például a sepsiszentgyörgyiek igazságügyi minisztériumhoz benyújtott, az áthelyezést szorgalmazó memorandumát cáfoló érveket fejt ki (hivatkozik Kézdivásárhely központibb helyzetére a megyében, amely Kászonszék esetleges Háromszékhez csatolásával erősödhet, és cáfolja a memorandum gazdasági érveit is).

Kézdivásárhelyen a törvényszék és a járásbíróság az Új út (ma Ady Endre utca, lásd →utcanevek Kézdivásárhelyen) egyik fontos épületében kapott helyet. Ez az épület eredetileg a 2. Székely Határőr Gyalogezred parancsnoksági, vagyis Stab házának épült, ahol többek között a jogi ügyeket is intézték. Az épület funkciójában a sepsiszentgyörgyi Lábasház megfelelője. 1817-ben ebben fogadták a császárt, aki itt is szállt meg. 1851 után, a határőr-ezredek átalakítását követően fokozatosan nyerte el mai – bírósági – funkcióját, valószínűleg ezzel függ össze az épület későbbi, Auditoriális Szállás elnevezése. A kiegyezést követően pedig ide került az 1872-ben megalakult királyi törvényszék. A törvényszék mellett akkor ügyészség és fogda is működött itt, és az egykori fogda az épület hátsó részében, hátsó szárnyában volt. A fogdára irodalmi visszaemlékezést és leírást is találunk →Földi István művében a Századelő az udvartereken című irodalmi szociográfiában.

A két világháború közötti Romániában a román államhatalom átvette a magyar közigazgatási rendszer járásait. E folytonosság nyomán a kézdivásárhelyi járásbíróság a két világháború között továbbra is járásbíróságként (judecătorie de plasă) működött. Ugyanez a bíróság 1940-44 között magyar királyi járásbíróságként hozott ítéleteket.

A második világháború után a berendezkedő romániai kommunista hatalom átalakította a bírói szervezetet. 1950-ig fennmaradtak a járásbíróságok. Ekkor a város bírósága Kézdivásárhelyi Vegyes Népbíróság, „járási vegyes népbíróság” volt. A közigazgatás átszervezése – a tartományok és rajonok kialakítása – után Kézdivásárhelyi Rajoni Népbíróság lett a városi ítélkezés színhelye. A megyék 1967-es visszaállítását követően a bíróság Kézdivásárhelyi Bíróság néven működött. A rendszerváltás után, az 1991-es új román alkotmány alapján kialakuló bírói szervezetben a Kézdivásárhelyi Bíróság mint Kovászna megye egyik körzeti bírósága működött, fellebbviteli fóruma a sepsiszentgyörgyi törvényszék (Tribunalul Covasna) lett, melynek körzetébe a kézdivásárhelyi mellett még a sepsiszentgyörgyi és bodzafordulói bíróságok tartoznak.

Az intézményi változások nem változtatták meg a kézdivásárhelyi bíróság székhelyét. Az folyamatosan a régi Auditoriális szállás műemlék-épületében van; az ingatlanban jelenleg az emeleten a bíróság működik, a földszinten pedig a telekkönyvi hivatal.