Tóth Sámuel

barátosi Tóth Sámuel, Tóth Samu (Kézdivásárhely, keresztelve 1809. okt. 29. – Kézdivásárhely, 1889. febr. 16.) – a szabadságharcban honvéd százados, majd postamester, több kézdivásárhelyi egyesület aktív tagja. Apja idősebb Tóth Sámuel a 15. (II. székely) határőrezred őrmestere volt, 1830. október 20-án 59 éves korában hunyt el „szárazbetegségben”. Anyja Jantsó Rebeka. Testvérei: Mária, Judit és az 1805-ben született, csecsemőkorban meghalt (I.) Sámuel.

1830 december 13-án nősült Szabó Ottiliával, aki magas kort ért meg, 94 éves korában hunyt el 1902-ben Kézdivásárhelyen. Tizennégy gyermekük született, hat fiú, Sámuel, Károly, (I.) Sándor, (II.) Sándor, Dávid, László és nyolc lány, Ottilia, Albina, Jusztina, Amália, (I.) Julianna (II.) Julianna, Róza, Teréz.

Két nagyobbik fia, Sámuel és Károly az ő bíztatására vonult 1848 decemberében a „háromszéki táborba”, és vettek részt altisztekként Háromszék önvédelmi harcában. Ifj. Tóth Sámuel 18. éves volt, 1849 januárjától május közepéig őrmesterből századossá küzdte fel magát, a szabadságharc után az olaszországi magyar légióban harcolt, 1861-ben hősi halált halt. Tóth Károly alig múlt 16 éves, 1849. január 21-én a nagyszebeni csatában, melyben apja és bátyja oldalán harcolt, „életére megnyomorodott”, élete 54. évében 13 év szenvedés után hunyt el. Kisebbik fia, Tóth Dávid 1860-ban gyilkosság áldozata lett, „egy jelentéktelen korcsmai összeszólalkozás alkalmával” két császári tiszt lőtte agyon.

Apjához hasonlóan a székely határőrségnél „vállat hivatalt”. Írnokként kezdte, 1830-ban, mikor nősült, már „frajter”, vagyis alkáplár volt, unokája emlékei szerint végül strázsamester lett. 1848 szeptemberében a kézdivásárhelyi nemzetőrség századosának választották. Részt vett az agyagfalvi székely nemzeti gyűlésen és a „székely tábor” harcaiban. A vesztes 1848. november 4-i marosvásárhelyi ütközet után betegen érkezett haza. Felépülése után részt vett Háromszék önvédelmi harcában, 1849 januárjában Gál Sándor ezredes oldalán mint hadnagy közreműködött a csíki volt 14. határőrezred újjászervezésében. Február 14-én az említett ezred 2. zászlóaljánál főhadnagy lett. 1849 márciusa legelején zászlóaljával csatlakozott Bem seregéhez, ugyane hónap 7-én századossá léptették elő. Nagyszeben bevételénél megsebesült, vitézségéért március 11-én a katonai érdemjel 3. osztályával tüntették ki. Felgyógyulása után a brassói térparancsnoksághoz osztották be. 1849 júniusában, mikor a cári csapatok áttörtek a Tömösi szoroson, elözönlötték Brassót, a beteget jelentő lengyel származású Stanisław Jan Szydłowski századostól átvette a Fellegvár parancsnoki tisztét, és az erősséget honvédjeivel két napon át hősiesen védte. A kapitulációkor június 22-én reggel a cári csapatok vezére, Alekszandr Nyikolajevics Lüders meglepetésére mindössze 141 várbéli vonult ki a várból, négy ágyú, 174 puska, csekélyke lőszer és némi élelem került az ellenség kezére. Az oroszok fogságába esett, akik később kiadták a császáriaknak. Közel egy év vizsgálati fogság után 1850-ben Nagyszebenből szabadult.

Unokája, dr. Tóth Samu körorvos emlékei szerint szabadulása után zaklatásoknak volt kitéve. Kovács István kapitány, hírhedt császári kerületi biztos állítólagos feljelentés miatt bilincsbe verve Sepsiszentgyörgyre szállíttatta, rákényszerítette, hogy fogadja el Kézdivásárhelyen a rendőrbiztosi állást. Mivel nem akart a császáriaknak szolgálni, adódó alkalommal megszabadult állásától, ezért továbbra is zaklatták. Nagy megpróbáltatás számára 1860-ban fia, Dávid meggyilkolása, melynek hallatára Kézdivásárhely „derék lakossága fellázadt”, ő volt az, aki a népet csitította. Tettével „egy véres összetűzésnek vette elejét”.

Családi birtokain gazdálkodni, az 1860-as évektől vállalkozásokba kezdett, tégla és cserépgyárat indított, majd porcelángyártásba fogott. Útépítéseknél „vállalkozott”, ő építette Maksa és Dálnok, illetve Kézdivásárhely Oroszfalva közötti állami útszakaszokat.

Aktívan részt vett Kézdivásárhely kulturális és közéletében. Jelentékeny szerepet vállalt a →Stephanie Menedékház, a →Kézdivásárhelyi és Vidéki Rudolf Kórház, a →Kézdivásárhelyi Takarékpénztár Rt. alapításánál. A kézdivásárhelyi Olvasó Egyletnek 1867–69 között elnöke, a →Stephanie Menház alapító (1874 feleségével alapításához 25 forintot adományozott), majd bizottsági, a →Kézdivásárhelyi és Vidéki Rudolf Kórház igazgatósági tagja, Kézdivásárhely esküdt képviselője, vagyoni helyzetéből kifolyólag, mint legtöbb adót fizetők egyike virilis, Kézdivásárhely, illetve Háromszék vármegye törvényhatósági bizottsági tagja, az 1884-ben Kézdivásárhelyen alakított Szabadelvű Párt intézőbizottságának tagja, egyben választott alelnöke, mint volt honvéd százados alakulásától a Rikánbelőli Honvédegylet tagja volt.

A kézdivásárhelyi református egyházat anyagilag rendszeresen támogatta, az oroszfalvi leányegyház (lásd →Oroszfalu) templomára is sokat áldozott, a kézdivásárhelyi templomtoronyba feleségével harangot adományozott (feltehetően ez a Bochumban öntött két kisebb, 1916-ban összetört harangok egyike lehetett), tagja volt az iskolaszéknek, az egyházközség tanácsának.

Nyolcvan éves korában hunyt el. Emlékére Kézdivásárhely város képviselete 1909-ben utcát nevezett el róla. A Polgármesteri Hivatal 2011. március 14-én a családi kriptát emléktáblával jelölte meg.