Dobay János, ifj.

(Barátos, 1854. szeptember 3. – Kézdivásárhely, 1911. augusztus 20.) – Kézdivásárhely rendőrkapitánya, városi főjegyző, helyettes anyakönyvvezető, alpolgármester, újságszerkesztő. Pálmay József szerint családja feldobolyi származású. A sepsiszentgyörgyi Székely Nép haláláról, temetéséről aldobolyi előnévvel adott hírt.

Nagyapja, Dobollyi (így!) Ferenc a 15. (II. székely) határőrezred VI. századparancsnokságán, Barátoson volt gyalogos strázsamester. Apja Dobay János 84 évesen, mint nyugalmazott királyi járásbíró 1906-ban, anyja, Szacsva Rózália rá három évre 1909-ben élete 79. évében Kovásznán hunyt el. Testvérei: Dobay Lajos törvényszéki írnok, 1896-tól telekkönyvvezető, Dobay Albert okleveles gyógyszerész volt, Dobay Gyula háromgyermekes fiatal apaként, Dobay Ferenc okleveles gyógyszerész 41 évesen, Dobay Sándor, 19 éves korában meghalt.

Háromszor nősült. Első felesége 1890-től nagyborosnyói Bartha Ferenc lánya, Bartha Vilma 26 éves elvált asszony, a második 1902-től sárfalvi illetőségű Ilyés István kisbirtokos torjai születésű 24 éves lánya, Ilyés Zsuzsánna, a harmadik 1906-tól Kökösi Sándor református lelkész és Szini Ida 23 éves lánya, ikafalvi születésű Kökösi (Kökössy) Berta. Négy gyermeke született: Béla, Margit, Zoltán és Delinke Róza. Zoltán csecsemőkorban meghalt, a két lány haláláig Sepsiszentgyörgyön élt. Első feleségétől született fia, dr. Dobay Béla Budapesten és Kolozsváron orvosi egyetemet végzett, szülésznőgyógyász lett, Sepsiszentgyörgyön élt.

Tanulmányai befejezése után a közigazgatásban helyezkedett el. Harmincegy évig állt Kézdivásárhely szolgálatában, vett részt városa köz- és művelődési életben. 1883–1887 között közgyám és községi bíró, városi tanácsos, 1889 januárjától választott városi képviselő, 1887 novemberétől (Háromszék vármegye főispánja nevezte ki) 1896-ig városi rendőrkapitány volt. 1898 áprilisában sikerrel pályázta meg a megüresedett kézdivásárhelyi főjegyzői állást. A négy pályázó közül „közfelkiáltással egyhangúlag” őt választották meg. Haláláig főjegyző, illetve alpolgármester volt.

A kézdivásárhelyi →Korcsolya Egylet jegyzője, az →EMKE kézdivásárhelyi fiókszervezetének alakulásától (1885) választott jegyzője, az országos →Vöröskereszt Egyesület kézdivásárhelyi választmányának titkára (1887), illetve jegyzője, a →Kézdivásárhelyi és Vidéki Rudolf Kórház gondnoka (1889), majd igazgató gondnoka (1890), az →Erzsébet Árvaleány-nevelő Intézet, a →Stephanie–Menház titkára volt. A Polgári Leányiskola (lásd →polgári iskolák Kézdivásárhelyen) felügyelőbizottsága tagjának 1899-ben, az Erdélyi Kárpát Egyesület Háromszék vármegyei osztálya alakuló ülésén 1892-ben a kézdivásárhelyi városi albizottság elnökének, ugyanebben az évben a Marosvásárhelyi Iparkamara levelező tagjának választották. 1893-ban a vallás- és közoktatásügyi miniszter a kézdivásárhelyi Állami Polgári fiúiskola egyik gondnokának, a belügyminiszter 1895-ben a kézdivásárhelyi anyakönyvi kerületbe helyettes anyakönyvvezetőnek nevezte ki.

Mindezek mellett 1881 szeptemberétől az év végéig a →Székely Közlöny, 1882 januárjától a helyette új néven megjelenő →Székelyföld szerkesztője. Előbb T. Nagy Imrével, röviddel később kibővülve dr. Kabdebó Ferenccel, majd Móricz Gyulával, illetve Sprencz Györggyel felelős szerkesztő, 1888-tól 1895 szeptemberéig felelős szerkesztő, egyben kiadó tulajdonos, 1895 szeptembere közepétől kilépéséig felelős szerkesztő volt. A lapszerkesztésről a Magyar Polgár 1900. október 25-i híradása szerint „megrongált egészségére és súlyos szembajára való tekintettel” mondott le.

A város egyesületei, intézményei estélyein, rendezvényein több alkalommal tartott felolvasásokat. Felolvasott a →Kézdivásárhelyi és Vidéki Rudolf Kórház megnyitó ünnepélye (1884) alkalmával a „zártkörű táncvigadalom” műsorában, a →Kereskedő Ifjak Társulatának felolvasó-estélyén (1888), a →Jótékony Nőegylet fillérestélyén (1888), az →Erzsébet Árvaleány-nevelő Intézet karácsonyi műsoros bálján (1888), a Kézdivásárhelyi Műkedvelő Egyesület „társas estélyén” (1890), az →Önkéntes Tűzoltó Egyesület olvasókörének hangversennyel egybekötött táncvigadalmán (1893), a Háromszékvármegyei Tanítótestület kézdivásárhelyi gyűlése után tartott estélyen (1893) stb.

Felolvasásai az alkalomhoz illően általában humoros jellegűek voltak, de komoly témákról is értekezett. A →Jótékony Nőegylet fillérestélyén 1885-ben például Kürtőskalács című „szellemes” írását olvasta fel, 1890-ben a nők védelméről tartott eszmefuttatást. Az 1887 februárjában rendezett estélyen Farsang Vége címmel „élő újságot” szerkesztett.

Amint a Kolozsvár című lap írta 1890-ben, ekkortájt Kézdivásárhelyen a közigazgatási, közéleti teendői mellett az összes humánus egyletnek az „ügybuzgó” titkára volt. Titkári jelentéseit nemcsak felolvasta a közgyűléseken, nagy részét közre is adta az általa szerkesztett →Székelyföldben, illetve a Székely Nemzetben. Kézdi-Vásárhely város története című munkáját folytatásokban 1899-ben a →Székelyföld 43–61. számaiban jelentette meg. Egy pár kapocs című novelláját (1876) a Nemerében, felolvasásaiból A határszéléről (1895), A párbajról s tudós nőkről (1896), A polgári leányiskoláról s egyebekről (1899) címűeket a Székelyföldben adta közre.

Munkái: Kézdi-Vásárhely városi és vidéki „Rudolf” kórház és Vereskereszt-egylet Kézdi-Vásárhely városi és vidéki választmányának története. In: Emlékkönyv a zágoni báró Szentkereszty Stephanie által alapított jótékony intézetek és egyletekről (Kolozsvár, 1893. 137–146.); Kézdi-Vásárhely város története. In: Háromszék vármegye. Emlékkönyv Magyarország ezeréves fennállásának ünnepére (Sepsiszentgyörgy, 1899. 101–118.) című kötetekben jelentek meg.

1901-ben már hónapokig betegeskedett. Gyászjelentője szerint hosszan tartó kínos betegség után 56 éves korában hunyt el.