céhes mesterségek

A ~ Kézdivásárhely gazdasági és társadalmi fejlődésének fontos elemei voltak. Székelyföld viszonylatában Marosvásárhely után Kézdivásárhelyen alakultak nagyobb számban céhek. 1572 és 1845 között 11 mesterség érte el az a fejlettségi szintet, hogy céh kiváltságlevelet kapjon. Elsőként a →tímárok tömörültek céhbe, majd őket követte a 17. században a →csizmadia-, a →szűcs– és a fazekascéh (→fazekas mesterség). A 19. század első felében a mesterek számának növekedésével rendre újabb mesterségek szerveződnek céhbe. Ezek sorban a →szíjgyártó-, a →mészáros-, a →szabó-, az →asztalos-, a →kalapos-, az →üstgyártó– és a fémmegmunkálási mesterségeket tömörítő →kovács-lakatos céh. A polgári változások hatására 1857-re a cipész mesterség is annyira megerősödött, hogy a csizmadia céhtől különválva önálló társulatot hozott létre, de továbbra is a csizmadia céh (→csizmadia mesterség) keretében működött.

Az iparosítás elősegítése végett 1872-ben az Osztrák-Magyar Monarchiában rendeletet hoztak az elavultnak minősített céhes rendszer átszervezésére, ami azt eredményezte, hogy a kézdivásárhelyi ~ rendre átalakultak ipartársulatokká. Ennek eredményeként 1878-ig Kézdivásárhelyen 13 ipartársulat alakult összesen 313 taggal. Azonban ezek a társulatok, a tagok számát és az anyagi eszközeiket tekintve, kevesen voltak ahhoz, hogy lépest tarthassanak a korral. Ezt az is nehezítette, hogy nem tudtak elszakadni korábbi, régi céhes hagyományaiktól. A szervezeti kereteken kívül dolgozó nagyszámú iparosnak a társulati szerveződésektől való távolmaradása is alapvetően gátolta a fejlődést. Kitűnt, hogy az ifjúság kivételével ez a társadalmi osztály nem kívánt változtatni korábbi életmódján (lásd →iparos és kereskedő ifjak egyesületei). A két világháború közötti időszakban azonban már számos olyan rendelet is megszületett, ami a korábbihoz viszonyítva más irányba mozdította el az iparosság életét. A →Vegyes Ipartársulat és a későbbi →Általános Ipartestület létrehozása pedig megosztotta a város iparosait, ugyanis az egykori céhes mesterségek képviselői többnyire elzárkóztak az új szervezeti formáktól. Céhes hagyományaikat 1947-ig, végleges felszámolásukig megtartották. Ezt követően a mesterek a Kisipari Munkás Szövetkezet keretében vagy önállóan folytatták a mesterégüket, de az ipari fejlődés fokozatosan elsorvasztotta kézműves mesterségeket.

A céhes és ipartársulati emlékanyagot az →Incze László Céhtörténeti Múzeum névadó gyűjteményeként tartják számon. A mesterségek szerszámanyagának, valamint a céhek és az ipartársulatok emlékeinek egy jelentős része adományként került a múzeumba, de vásárlás útján is gyarapodott a múzeumi anyag. A gyűjtemény törzsanyaga a múzeum szervezésekor és a megnyitást követő első években alakult ki. A kézművesipari anyagot nem sikerült teljessé tenni, részben azért, mert a múzeum szervezésekor a mesterségek egy része már kihalt, másrészt pedig az akkor még működő mesterségek művelői a használatban lévő szerszámokat nem adták be a múzeumba. →Incze László a múzeum megnyitásakor a hiányt a Székely Nemzeti Múzeum anyagából pótolta, viszont még így is a tizenegy céhes mesterség közül csak kilenc emlékanyagából lehetett kiállítást szervezni.