Pap István

(Réty, 1801. június 6. – Szászváros, 1870. január 30.) református lelkész Kézdivásárhelyen, majd Szászvárosban. Szülei: Pap János, providus (jobbágy renden levő) és Fejér Julianna (1799-ben esküdtek református szertartás szerint). Kilencen voltak testvérek, ő volt a legnagyobb. Testvérei: Anna (1803), Antal (1806), József (1809), Juliánna (1810), Ferenc (1813), Mária (1816), Mihály (1818) és Sándor (1822).

A nagyenyedi kollégiumban tanult, 1819-ben subscribált, vagyis lett a kollégium tógás diákja. A felső logikai osztálynak a köztanítója is volt. Enyedi tanulmányai után külföldre ment, ahonnan visszatérve, 1830 után ótordai lelkész volt, de már két év múlva, 1832-ben a kézdivásárhelyi egyházközség meghívott lelkésze lett.

1834-ben nagy tűzvész pusztított Kézdivásárhelyen (→1834-es tűzvész), amelynek következményeképp a város legnagyobb része a templommal és iskolával együtt elpusztult, a lakosság nagy része hajléktalanná vált, többen életüket vesztették. A július 29-i „nagy égés” után ~ minden erejét gyülekezete gondozására, új életre keltésére fordította. A szerencsétlenség után még istentiszteletet sem lehetett tartani, az iskolaépület épen maradt bolthajtása alatt gyűlt egybe a gyülekezet, majd augusztus 4-én a temetőben. Ez utóbbi alkalommal úrvacsoraosztás is volt. ~ igazi lelkipásztori buzgósággal látott mind a szenvedők és javaiktól megfosztottak vigasztalásához, számukra segély szerzéséhez, mind a templom és a többi épület rendbehozásához. Nem is távozott el Kézdivásárhelyről – bár Szászvárosra meghívták –, amíg nem rendeződtek a viszonyok.

1844-ben, a korábbi szászvárosi lelkész halála után Váradi Mihály lett a város első papja, és akkor második papnak ~t választották, 1844. július 14-én iktatván be e tisztségébe. ~ 1844. október 3-án hagyta el Kézdivásárhelyt (utódja →Fábián Dániel lett). Szászvároson a parókiát saját költségén helyreállította és egy szobával megtoldotta. 1858-ban a város első papja lett. Az 1860-as években heti 10-12 órát is tanított a Református Kún Kollégiumban, mivel a kollégiumnak csak egyetlen rendes tanára volt. Bár nem érezte a városban jól magát, ott maradt, és ott is halt meg 1870. január 30-án. Két fia, Károly és Gyula, valamint lánya, Amália, maradt utána Szászvároson.

A református egyházon belül tagja volt a főkonzisztórium által kinevezett azon bizottságnak, amely az 1837. évi egyházi énekreformot végrehajtotta. Az énekeskönyvbe hat éneke került be, amelyből négy a jelenlegiben is megvan (az 51., 59., 76. és 164. számú)

Kézdivásárhelyen nem csupán áldozatos lelkészi tevékenységet folytatott, fontos közéleti szerepet is vitt. Kezdeményezője volt az 1842. december 25-én megalakult „Kézdivásárhelyi Társalkodó”-nak, a →Kaszinó elődjének, melynek ideiglenes elnökévé is választották, és e tisztséget a városból történő távozásáig töltötte be.

Irodalmi munkái elsősorban a kézdivásárhelyi tűzvésszel kapcsolatosak. Megírta a tűzvész történetét, mely sokáig kéziratban maradt. Nyomtatásban először az Erdélyi Prédikátori Tárban és ifj. Jancsó Mózes laptulajdonos nyomdájában 1895-ben jelent meg Kézdi-vásárhely pusztulása. Az 1834-ik évi nagy tűzvész leírása cím alatt (különlenyomat a Székely Híradóból, Kézdivásárhely, 1895), a református egyház „kebli tanácsának” kiadásában. ~ e krónikája drámai szavakkal mutatja be a város pusztulását: „külső jóléte öléből a szükség és nyomorúság siralmas állapotába hulla, így leve ezzel együtt a virágzott s magát jól bírt eklézsián is egyszerre szerencsétlenné”.

A tűzvész utáni időkből két prédikációja is fennmaradt. Az egyik „Égéskori vigasztaló beszéd“ címmel jelent meg, alcíme szerint „a kézdi vásárhelyi szerencsétlen nagy égés alkalmával az 1834. augusztus 4-én a Templom elégése miatt a Temetőben tartott Pap István K. Vásárhelyi ev. ref. pap“. Ebben már, egy héttel sem a katasztrófa után, annak okait kereste, és tervet is közölt a veszély jövendő kikerüléséről.

A másik alcíme: „Templomi elmélkedés, melyet a Kézdivásárhelyen 1834. július 29-én történt szerencsétlen nagy égés emlékezetének első évszaki meginneplésére írt és elmondott a ref. kézdivásárhelyi templomban 1835. július 29. Nagy Enyed. 1835.“