szabó mesterség

Kézdivásárhelyen a ~nek 1750 és 1836 között mindössze 6–7 képviselője volt, feltehetően azért, mert akkor még a ruhakészítés háztartáson belül a nők feladata volt. A polgárosodás eredményeként a kizárólag férfiakból álló szabó céh 1841-ben alakult húsz taggal, majd a mesterek a helyi polgárság igényeinek megfelelően szakosodtak. Úri szabók, egyenruhaszabók, papi és katonai szabók, angol és francia úri szabók szolgálták ki a helyiek igényeit. A férfiszabók mellett a varrónők továbbra is fontos szerepet töltöttek be a helyi társadalomban, ugyanis a női ruhákat többnyire ők készítették.

Az üzleti életet jellemző féltékenység ellenére a társulati életben nagy volt a szolidaritás. A szabóipar szervezeti formában 1947-ig őrizte hagyományait, ezt követően a Kisipari Munkás Szövetkezet keretében és magánvállalkozóként dolgoztak tovább, de az 1960-as évek végén megnyitott készruhagyárba is kerültek alkalmazásba. A készruhaipari termékek elterjedésével a szakma hanyatlásnak indult.

Kézdivásárhelyi varrónők a 20. század elején
(Forrás: ILCM fotótár, lsz. F.10.8)

A ~től is kevés emlékanyag maradt meg. A céh zászlója a két világháború közötti időben bekerült →Ikafalvi Diénes Ödön gyűjteményébe (lásd →Kézdivásárhelyi Múzeum), azonban ezt ma már csak fotóról ismerjük. A szervezeti emlékek közül a céhláda, a behívótábla, a pecsétnyomó és néhány céhes irat Hajdú István adományaként került az →Incze László Céhtörténeti Múzeumba. A korábban gyűjtött 28 darab műhelyfelszerelés három munkaasztalból, néhány ollóból, többféle vasalóból és apróbb tárgyakból tevődik össze. A ~ek emlékanyaga 1999-ben Lambru Müller Anikó tanárnő adományának köszönhetően bővült. Müller Kálmán szabómester néhány kisebb műhelyfelszerelése mellett főleg divat- és szaklapok kerültek be a múzeumba. Jelentősebb gyarapodás a 2007-ben elindított helyi polgári viseletkutatás eredményeként történt. Az időszakos kiállításra kölcsönkért tárgyak nagyobb része adományként a múzeumnak maradt, így néhány hiánypótló tárggyal egészült ki a gyűjtemény, ami lehetővé tette a szabók kiállításának bővítését. Többek között négy darab korabeli varrógépet kapott a múzeum Szigyártó-Szőcs Emesétől, Szilágyi Ferenctől, Rózsa Margittól és Dimény Katalintól. Legutóbb 2019-ben gyarapodott a ~ gyűjteménye. Ekkor Kosztándi Katalin (→Kosztándi Jenő és →Kosztándi B. Katalin festőművészek lánya) a múzeumnak adományozta a nagyanyja által használt és jó állapotban megőrződött Wertheim varrógépét.