1916. A románok betörése Kézdivásárhelyre

1914-ben az első világháború kitörésekor a központi hatalmakkal szövetségben álló Románia a semlegesség mellett döntött. 1916. augusztus 17-én Bukarestben titkos szerződést kötött az Antanttal, amely szerint ha belép a háborúba, győzelem esetén ellentételként megkapja Erdélyt, nagyjából a Tisza vonaláig. Románia 1916. augusztus 27-én vasárnap Bécsben adta át a hadüzenetét, még aznap éjjel katonái átlépték a Kárpátokat, amelynek során három román hadsereg megindult az ország belső területei felé. Elfoglalták Székelyföldet és Dél-Erdély egy részét. Az Ojtoz felől nagy erővel bevonuló katonaság néhány nap alatt Kézdivásárhelyt és egész Felső-Háromszéket megszállta. Igaz, hogy szeptember elsejét nyilvánították a megszállás napjának, az előőrsök azonban hamarabb megérkeztek a városba. Megindult a székelység nyugat felé. Kézdivásárhely kiürítése hétfőn hajnalban kezdődött. Dr. Török Andor polgármester a közvagyont és a hivatal iratait mentette. Kézdivásárhelyiek is menekültek a feljegyzések szerint, csak a lakosság fele maradt vissza. Kedden hajnalban a kevés helyben maradt ember szorongva várta a város falai közt dúló harc végét. Az itt állomásozó katonaság szerdáig tartotta magát, reggel megérkezett a visszavonulási parancs. Az utóvédharcok végével lassan tapogatózva haladt előre a román katonaság, és csak harmadnap szállta meg Kézdivásárhelyt, augusztus 30-án. A román parancsnok a bevonulás után a középületekről levetette a magyar címert, a városházán kitűzette a román zászlót. Romania Mare (Nagy Románia) felirattal firkálták teli a házakat. A harangozást betiltották, a templom kulcsait elvitték. Dobszóval kihirdették, hogy a város román terület, lakói pedig romániai állampolgárokká váltak. Falragaszok hirdették, hogy aki parancsaiknak engedelmeskedik, annak semmi bántódása nem esik, a hivatalos nyelv a román és a francia, és aki nem akar a városban maradni, az szabadon eltávozhat.

A →kézdivásárhelyi református egyház Historia Domusa tudósít a korabeli állapotokról. „Felnyitották a kereskedések ajtaját s kiárulták nevetséges áron a boltokat. A rendet fenntartani nem volt ki, nagy fejetlenség uralkodott, éjjeli betörések, rablások napirenden voltak. A lakosság csendes lélekkel tűrte a katonák, de főleg a vidékről betódult csürhe fosztogatását. A paplak pincéjébe elrejtett ládát feltörték, a könyveket, klenódiumokat kiszórták, az értékes úrasztali terítőket és az összes boroskancsót elrabolták. A levéltár szekrényeit felszakították, az irományokat belőle kihányták. Az egyházi épületek kerítéseit lerombolták, épületeket megrongálták, az új épületek falait tele szegezték, vakolatát leverték, ablaktábláit beverték, ablakkereteit elvitték. A templomot tiszteletben tartották, mindössze néhány ablaküveget zúztak be, s kívül némely helyen a vakolatot rongálták meg.”

Megtalálták az embereiket, akikre rábízták a város vezetését. Dr. Minisca György, a sósmezei kereskedő fia lett a polgármester. Fő- és alkapitánynak románul tudó székelyeket neveztek ki, Barabás Istvánt és Vajda Albert asztalost. Tilos volt a telefonokat használni és a posta közelébe menni. A lakosok kötelesek voltak éjjel az ablakokat kivilágítani. Este nyolc óra után kijárási tilalmat vezettek be. A lakosságot figyelmeztették, hogy még véletlenül se provokálják a katonákat.

Az egyesült német–osztrák-magyar seregek Erdélyben Erich von Falkenhayn vezetésével 1916. szeptember elején ellentámadásba lendültek, és 10-én Hátszegnél győzelmet arattak a román hadsereg felett, majd még aznap visszafoglalták Petrozsényt. Kézdivásárhely felszabadítására a 71-es hadosztályt indították. A románok szeptember 29-én elrendelték a visszavonulást. Kézdivásárhelyről a brassai csata napján, okóber 8-án kezdtek menekülni. A 2. román lovas hadosztály az ellenség közeledésének hírére gyorsan elhagyta Kézdivásárhelyt. A románok meghátrálásával együtt megindult Felső-Háromszék kifosztása és a túszszedés. Az üzleteket kirabolták, a lakásokat kevésbé. Égetésnek, pusztításnak kevés nyoma maradt. Egy üzletet gyújtottak mindössze fel, de a többiből az árut elrabolták. Falvakon is hasonló volt a helyzet. Akinek a környéken volt szekere és ökre, azokat összeterelték, és felrakták a rabolt holmit, a tulajdonosokat pedig kényszerítették, hogy szállítsák át a rakományt a hegyen túlra. Az így kényszerítettek közül csak azok kerültek haza, akik útközben megszöktek. Visszavonuláskor nemcsak fuvarozni képes nőket és gyerekeket szedtek össze, hanem túszokat is: Kézdivásárhelyről 54 idős embert hurcoltak el. Nagy százalékukat Radukanénbe (Răducăneni, Iaşi megye), egy moldvai csángó településre vitték, egy részük ott halt meg. Az elhurcolt református felekezetűek emlékét egy márványtábla őrzi a kézdivásárhelyi →református templomban. A márványtábla szövege a következő:

„Emlékezzünk! A világháború idején hazánk földjére tört és innen 1916 okt. 10 én visszavonult románok városunk ref. lakosai közül 56 ember tuszul vittek, akik közül az alább felsoroltak az ellenség földjén érettünk elvesztették földi életüket: Baló László, Benkő Béla, Benkő Dénes, Báró Ferenc, Bodó István, Bodor György, Bodor Béla, Csiszár András, Elekes Imre, Erdő Bálint, Greising Vilmos, Jancsó Áron, Jancsó Ferenc, Jancsó István, Jancsó Károly, id. Kovács Pál, Kovácsi Izsák, Mágori Géza, Málnássy József, Megyaszay Pál, id. Molnár Károly, Nagy András, Nagy György, d. Nagy József, Nagy Mihály, Oláh Viktor, Papp István, Szabó Lajos, Szotyori József, Szőcs Bálint, Szőcs Bálint, Szőcs Mózes, Tamás Gábor, U. Zajzon Lázár ügyvéd. A fogságban szerzett betegségek következtében itthon meghalt Benkő Lajos városi gazdasági tanácsos. Hálás kegyelettel őrizzük emléküket ! A kézdivásárhelyi református egyházközség nevében ez emléket készíttettette Tóth G. István presbyter 1918.”